Marika oldala

TÉL

Még csak a cinkék voltak ébren.
Halk perregéssel repültek egyik bokorról a másikra, és úgy látszott, mintha reggeli testgyakorlatokat végeztek volna, forogtak az ágakon, és néha tótágast álltak. De ez a kúszás-mászás, csüngés-forgás nem volt torna, hanem élelemkeresés, mert a kis kékkabátosok néha azt mondták:
- Nincs - nincs. Nincs - nincs...
Halkan mondták a kis cinkék, de nem panaszképpen. És ide-oda rebbenésük is olyan puha volt, olyan szerény, mintha nem akarták volna megzavarni a reggelt, s azoknak az álmát, akik netán még aludtak, vagy már aludtak.
Csendes reggel volt, párás, majdnem enyhe, pedig már decembert írt a kalendárium. Ha kiáltott volna valaki, messze hangzott volna, de nem kiáltott senki, hiszen a roráték ideje volt már, amikor nagyobbakat pihennek a gépek és emberek, s a vonat is olyan nyugodt dohogással futott a ködös völgyben, mintha tudta volna, hogy nemsokára úgyis feljön a Csillag, és békességet hirdet az embereknek.
Csend volt hát a vetések, rétek és még az örökké zsongó fenyvesekben is, és ebben a csendben egyszercsak megszólalt az erdő ősi pirossapkás távírásza - a harkály.
A szél elállt, a hó már csak szállingózott, hamvas felhők mögött volt a nap, de a táj fehér volt világos és tiszta, és most már mindenki tudta, hogy a világot birtokába vette az Idő negyedes fejedelme, a Tél.
Fekete István