Marika oldala

Ősz végén
************
Rázza az erdők színes rokolyáját a szél, dúdol is hozzá az öreg legény öreges nótákat. No, még egyszer, szűzies nyírfák, nyárfák, maradi tölgyek. Sose halunk meg!
Áll a búcsúbál az erdőn. Napok óta. Az őszi, hányaveti szél síposai újra megfújják a jajgató instrumentumokat. A fészekrejtő lombok táncra perdülnek, és suhogva vetkőznek. Nem kell az ékesség, nem kell a kaláris, a dércsípte sárgapíros levél.
Némelyik már meztelenül mered a szürke ég felé, és ujjával megsüli a felhőket, melyek. a tengerről jöttek a szél parancsára. Hajnalra aztán kifárad a szél is. Kivel táncolna a kopasz erdőn? A tölgy meg a cser zörgő barna rokolyáját csak szokásból tartja fenn, de álomra készülnek azok is, mint a többiek. Ezután már a szél egyedül járhatja, ha éppen kedve szottyan. Megmozdulnak ugyan az alvó fák, de már nem törődnek vele.
Almos, csendes reggeleken aztán felkúszik a köd a völgyekből, és üzenetet hoz a vén, csonka fejű füzektől, égerfáktól és más völgyi népektől.
- Alusztok-e már, testvérek, elkészültetek-e már? Mert hideg hírt hozott a patak messze északi tájakról, és a vadlibák is beszélték a nádas szélen, hogy vijjogó, fehér madarát útra eresztette már a fehér talárú Tél. Aludjatok!
Fekete istván